Hucul kisló tenyésztés

A Kárpátokban, a Tisza, a Prut, a Cseremosz, a Putila, a Brodina forrásvidékén, Bukovina, Galicia, Magyarország határterületén élő hucul nép kezén kialakult primitív lófajta.
A hucul nép hazája az Észak-Keleti erdős Kárpátokban a „huculvidék” (Huzulei), amelyik Kelet-Nyugat irányban 200 kilométerrel, Észak-Dél irányban 100 kilométerrel jellemezhető. A vidék viszonylag száraz, silány vegetációjú, az 1800-as években alig lakott, lóval is szinte megközelíthetetlen vad terület. Az itt használt ló máshol sehol sem előforduló, egyedül álló és a nevét is az eredetileg használó népcsoportról kapta. Az 1800-as évek elején még nincs szigorú tenyésziránya, nem is fajta, hanem típus. A „huculvidéken” előforduló minden olyan apró hegyi lovat takart, amit a természetes helyi körülmények, a rendkívül hideg tél és forró nyár, a 2000 méter körüli magasság, az állandó szabadtartás szokatlan viszonya, a mindennapi kemény használat, a szerény takarmányozás alakított ki.

Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai vezetése is felismerte ennek a rendkívüli munkaképességű lónak számára való hasznosságát és a birodalom legkeletibb tartományában (Bukovina) az 1642 méter tengerszint feletti „Lucsina platón” ménest alapított. A kifejezetten hucul jelleget mutató kancákból 10-vemheset vásároltak (Gaina, Kittka, Lucsina, Kamionka, Zurawna, Zukawa, Magura, Mechna, Tatarka, Bobieka), továbbá felállították a Stirbul nevű mént is. Megkezdődött az állomány törzskönyvezése és további mének után kutatva felállításra került a Miszka, a Taras, a Hroby, a Goral, a Cseremosz és az Ispas nevű mén is.

Az I. világháború frontja elől a ménes kancáit három ménnel (Goral, Hroby I, Ispas) együtt már 1914 augusztusában Kottingbrunnba telepítették, ahonnét 1918 végén Waldhofba kerültek.
Az I. világháborút követő béketárgyalások átrajzolták Közép-Európa térképét. A téma szempontjából fontos terület a „HUCUL VIDÉK” három utódállam (Románia, Lengyelország, Csehszlovákia) közigazgatási alárendeltségébe került. A ménes megmaradt egyedeit feloszlatták, a tenyészanyagot 1919-ben Románia Lengyelország, vásárlás útján Csehszlovákia és Magyarország szerezte meg. A Magyarország által megvásárolt egyedeket 1922-ben Bántapusztán helyezték el.
A ménes a törzskönyvei az I. világháború folyamán és azt követően nagyrészt elvesztek, az állomány azonosítása lehetetlenné vált.
Lucinán, ismeretlen eredetű vagy nem azonosítható, de a hucul fajtajelleget biztosan mutató kancákkal és a háborút átvészelő két ménnel újra élesztették a ménest. A kancák többnyire a háború előtti ménes alapító kancáinak nevét kapták meg. A Magyarország által megvásárolt, majd Kárpátalja visszacsatolásával a turjaremetei állománnyal bővült magyar hucul állományt a II. világháború idején a front elől Németországba menekítették.

A II. világháború után elindult fajtamentésből (Dr Anghy Csaba a Fővárosi Állat és Növénykert főigazgatójának törekvésével) mára az Aspiráns és az Árvácska kancacsalád terebélyesedett ki. Mindkettő meghatározó a magyarországi tenyésztésben, sőt Ausztriában és Lengyelországban is fellelhetők belőlük. Az állatkerti állomány az 1980-as évek közepétől az aggteleki karsztra került és folyamatosan gyarapodott.
A fajta hazai széleskörű megismertetésével a tenyésztői bázisa egyre nőtt, nagy lendületet vett a fajta génmegőrzés szabályai szerinti tenyésztése. A fajta genetikai diverzitása növekedésének igényével elértük, hogy valamennyi méntörzsalapító (Goral, Hroby, Ousor, Pietrosu, Prislop, Gurgul, Polan) ménnek vannak felállított ménjei és kancacsaládok száma meghaladja a húszat!